Július elején Ghent városában vettem részt a Neuroscience: Understand How Your Students Learn című kurzuson. Képzésünk vezetője Ateeqa Aslam volt, aki oktatói munkája mellett a neuroscience területén folytat phd tanulmányokat. Tudása tehát a kurzus témáját tekintve tehát igen nagy, mégis számunkra teljesen érthető módon fogalmazott minden alaklommal, foglalkozási pedig minden esetben gyakorlatorientáltak voltak. Minden esetben kölcsönös tisztelettel és nyitottsággal fordultunk egymás felé. Sokszor dolgoztunk csoportmunkában és a közös brainstormingok során létrejött ötleteket és gyakorlatokat később a csoport többi tagjával is megosztottuk. Megtanultuk, milyen fontos szerepe van az érzelmeknek a tanulásban, hogy a figyelem mely fajtája mire és mikor használható, és új tanulásmódszertani technikákat is megismerhettünk.

Az idei év csapata számomra rendkívül különleges volt, mivel a lehető legtöbb szabadidőnket igyekeztünk együtt tölteni. Részt vettünk a Europass által szervezett városnézésen és csónaktúrán, és elkóstoltuk a helyi sörkülönlegességre beváltható érmünket is. Ezen felül mi is szerveztünk közös programokat: megnéztük Van Eyck szárnyasoltárát, tengerpartra mentünk, ellátogattunk Bruges városába, és ha valaki nem akart egyedül ebédelni vagy vacsorázni, mindig talált magának társaságot - még a kurzus befejeztét követő napokban is. 

Az idei Erasmus-élmény számomra rendkívül sokat adott. A kurzus órái során megszerzett tudás mellett olyan embereket ismerhettem meg Németországból, Katalóniából, Szlovéniából, Franciaországból és Martinique szigetéről és nem utolsó sorban Magyarországról, akik büszkék kultúrájukra és nyitottak mások értékei iránt is, így akár a későbbi együttműködésektől sem zárkóznak el.

Az EKKE Gyakorló Erasmus+ pályázata lehetőséget adott arra, hogy július végén – augusztus elején egy hetet töltsek Európa egyik legnagyobb múlttal rendelkező városában, Lisszabonban. Itt – ahol minden macskakő a régmúlt történelem egy darabja – tanulhattam arról, hogyan tudok úgy gondolkodni, hogy a jövő soha ne érjen váratlanul.

A Future Thinking – An Essential Life Skill for Students című kurzus nem csak arra mutatott rá, hogy tudatosítanunk kell magunkban az olyan megatrendeket, mint a mesterséges intelligencia térnyerése, vagy a klímaválság fenyegető jelenléte, de arra is, hogy mindig érhetnek minket olyan váratlan események, mint a koronavírus-járvány, egy fákat kidöntő, otthonokat és iskolákat megrongáló vihar, vagy a nem is olyan rég, Spanyolországban és Portugáliában bekövetkezett blackout. A kurzus során Stefanie Birkholz vezetésével próbáltunk közelebb kerülni ezekhez a jövőnket alakító jelenségekhez, hogy utolsó óráinkban, Carcavelos partján egy olyan projektet tudjunk prezentálni, amellyel hazatérhetünk úgy, hogy diákjaink kezébe is odaadhassuk a future thinking fegyverét. Hiszen minél több eshetőségre készülünk fel jövőnket illetően – a legrosszabbakat is beleértve – annál nagyobb eséllyel alakíthatjuk azt úgy, hogy számunkra a legkedvezőbb legyen.

Kurzusunk oktatója eredetileg nem Stefanie lett volna, azonban mégis úgy alakult, hogy az utolsó pillanatban elvállalta 11 fős csapatunk mentorálását, annak ellenére, hogy neki már volt egy saját csapata a hét délelőttjeire. Bár ő mérhetetlen szerénységgel állt a téma oktatásához – és mindig azt mondta, mi vagyunk az angyalai, azért is tud olyan lenni a kurzus, amilyen – mégis igazán kalandos napokat adott nekünk: játszottunk kincsvadászatot a Gulbenkian Múzeum kertjében; a világ legrégebb óta működő könyvesboltjából az Április 25-e hídon át átautóztunk a Tajo folyó túlpartjára, Alchocete-be, abba a kisközségbe, amely a közelmúltban vált az óceánparton nyaralásra vágyók közkedvelt helyévé; végül pedig Carcavelos strandján ünnepeltük narancslével a megszerzett bizonyítványainkat.

Ez az egy hét számomra felejthetetlen élményt és rengeteg hasznos tudást adott. A kurzuson tanultakon túl rengeteg újat láthattam a képzőművészet kapcsán is: graffitiket, festett csempéket és bábokat a történelem minden korszakából. Egy olyan helyen jártam, ahol teljesen természetes egyedül lenni, ahol az emberek az ebédszünetet a parkban töltik és ahol megjelenik a nagyváros minden összetevője, az emberek sokszor mégis olyan kedvesek és közvetlenek, mint a falusi szomszéd nénik.