Augusztus elején, egy vasárnap érkeztem Barcelona-ba. Azért jöttem, hogy részt vegyek az Erasmus kurzuson, megismerkedjek  várossal, és közben magammal is . Mit lehet tenni, ha az ember pszichológus… A legnagyobb izgalmat az jelentette, hogy hogyan fogok egyedül a kurzuson, egy idegen országban, idegen emberek között, egyedül utazva helytállni.

Megérkezésem után kitaláltam, hogy valami vagány helyen fogok ebédelni, úgyhogy egy jó előre megtervezett kirándulást tettem a város egy külső szögletébe, ahol az ebéd, a kávé és a frissen facsart narancslé segített megérkeznem, annak ellenére is, hogy ezért a kiruccanásért az óriási bőröndömmel kellett keresztül kasul tömegközlekednem a városon.  Az már itt kiderült, hogy alapvetőn, ha valamit eldöntök azt nehezen engedem el, ha a trópusi melegben izzadok is, a cipekedés nem akadály, én ott ebédelek, ahol nekem tetszik.

A szállásom egy belvárosban élő kazasztáni család utcára néző, teraszos kis szobája. Az volt a célom, hogy egy hotelszobánál valamivel reálisabb bepillantást nyerjek az itteniek életébe, és ez így meg is valósulhat, bár a közös nyelv hiányában inkább csak egymás mellett élünk, ezekkel az amúgy nagyon kedves emberekkel. Persze itt már rájöttem arra is, hogy néha az idillikus elképzeléseim a valóságban új színeket öltenek, néha jól esne egy független hotel szobába hazaérkezni, és nem idegen emberek otthonába.

A vasárnap hátralévő részében csak kószáltam a városban, ismerkedtem a spalettás gyönyörű homlokzatok szegélyezte utcákkal, a mindenütt árnyékot biztosító hatalmas fák látványával, és a sokszínű embertömeggel. Vacsorára, szintén ajánlás menté, egy apró sikátorban megbúvó, de annál népszerűbb helyen ettem a spanyolok méltán híres paella-jából. Hazafelé szembesültem vele, hogy a város életének meghatározó része sötétedés után indul, de nálam a fáradtság győzött ezért csak a hazaérésig vettem részt a katalán éjszakai életben.

Hétfő reggel a kurzusra érkezve megismerkedtem társaimmal, akik Közép- Kelet Európa minden részét képviselik (Bulgária, Lengyelország, Csehország, Észtország), és a tanárunkkal, aki bár nem lóg ki a helyiek közül elsőre, de gesztikulációja hamar elárulja, hogy valójában Olaszországból költözött Barcelonába.

A kurzus első napján elsősorban egymással, egymás iskoláival ismerkedtünk. Izgalmas volt  a korábban szintén a Szovjet Unió részét képező országok iskoláinak ismerős vonásait.

Ezen túl elindítottuk a közös gondolkodást arról, hogy a természetüknél fogva kíváncsi diákokat, gyerekeket, hogyan lehet a saját oktatásukba minél inkább bevonni. Izgalmas gondolatokat hallottunk arról, hogy milyen fontos megtanítani a felnövekvő generációt arra, hogy digitális eszközeink, ne a létezésünk, időtöltésünk céljai, hanem annak eszközei legyenek. Fontos volt számomra az a gondolat, hogy arra az alázatra neveljük magunkat, és a diákokat, hogy bár sok információ elérhető manapság mindenki számára, ettől még nem válunk minden téma szakértőjévé.

Szó volt még az érintés, az észlelés, az érzelmek és az aktív részvétel szerepéről a tanulásban, amik fontos előremutató irányokat képviselnek, az alapvetően megfigyelés, és passzivitás fókuszú elavult oktatási módszerekhez képest.

A kurzus kereteiben a keddi napot a város szívében és a Cituadella parkban töltöttük. A feladat az volt, hogy mi szakemberként isnpirálódjunk, és képeket készítsünk olyan dolgokról, amiket meglátunk, felkeltik az érdeklődésünket, és amiket a diákokkal való munkában felhasználhatunk. A program célja az volt, hogy ha maguk a szakemberek motiváltak, lelkesek egy témában, aminek a köznapi előfordulását meg tudják mutatni, az a diákok motivációit is serkentheti. Az egyik lengyel résztvevő, aki kémiát tanít különböző anyagokból kézült szobrokról, épületekről, stb készített fényképket. Én kevesebbet tudtam fényképezni, de alapvetően sokat figyeltem arra, hogy különböző kultúrából származó családok, hogyan töltik a nyaralásukat. Izgalmas volt kicsit kukkolni mások életét, gyerekek és szülők kapcsolatát egy ilyen „természetes lelőhelyen” megfigyelni.

A kurzus azzal folytatódott, hogy a gyűjtött anyagokat felhasználva internetes felületen kérdőívet készítettünk. Én a családokkal, azok társadalmi szerepével kapcsolatos gondolatébresztő kérdéseket építettem be a saját munkámba. Ezen felül szó volt még a különböző tanulási preferenciákról, arról hogyan lehet támogatni azokat a diákokat akiknek pl. vizuális ingerekre fogékonyabb az elmékezete, vagy akik cselekvés közben tanulnak könnyebben.

A kurzus résztvevői nagyon sok színűek, a motiváltságuk is elég különböző, de az olasz tanárnőnk olaszos tantermében, ahol inkább a szabadság, egyéni munka a hangsúlyos, jól megférnek egymással a különböző karakterű emberek. Nekem időre volt szükségem mire megszoktam ezt a nagyon laza, szabad légkört, de idővel beleengedtem magam ennek a  légkörnek a könnyűségébe.

A városról közben a legerősebb benyomásaim, hogy óriási, színes, meleg és hangos. Hegyek és tengerpart; gótikus szűk utcák és óriási paloták övezte széles, merőleges utak; jéghidegre légkondícionált metró kocsi és fülledt levegőtlen aluljáró; gazdag yacht-os turisták és az utcán kóborló, kolduló gyerekek. Néha úgy tűnik, hogy minden és mindennek az ellentéte is megtalálható ebben a városban. Tegnapra szembesülnöm kellett vele, hogy ha nem iktatok szigorú pihenőket a napomba, akkor nagyon könnyű itt besokallni. A város elvárásaira reagálva egyszerre ismertem meg a saját spontán , könnyed és színes oldalamat, és azt, hogy mennyire szükségem van a lassú, befelé forduló, bezárkózott pillanatokra is.

.Egy estét a régen külön várost képező negyedben (San Grazia) töltöttük, ahol idegenvezetőként az iskola egyik tanára mutatta meg nekünk a szűk utcák, kedves kis terek igazi spanyol életét. Ezen a környéken inkább a helyiek töltik a szabad idejüket, ami ad egyfajta barátságos légkört, amiben a felszabadultság sokkal kevésbé elárasztó, mint a várs turisták által megtöltött részeiben.  Ez az este segített valóban megérkeznem Barcelona-ba, és igazán szeretetre méltó vonásokat találni benne. Az itt élő spanyolok tényleg felszabadultnak, és bohémnak tűnnek, a fiatalok esténként a tér közepén ücsörögnek, az idősebbek a környező bárokban, a gyerekek közöttük szaladgálnak, és tényleg jól esik bepillantást nyerni az életükbe.

A kurzus utolsó két napja volt számomra a leg inspirálóbb, élvezetesebb. Kiderült, hogy tényleg pszichológus vagyok, tényleg az emberi tapasztalatok, és érzelmek érdekelnek a legjobban, és bármikor örömmel merülök el a művészetek medencéjében, tengerében, sőt akár az óceánjában is. 

Csütörtökön az egész délelőttöt a helyi nemzeti múzeumban töltöttük. Antik templom belsők freskóitól, kortárs performance szerű videó installációkig, a múzeum minden művészeti korszakot bemutat különböző alkotásokon keresztül. A kurzus keretei között úgy kószálhattunk órákon át ebben a művészeti fellegvárban, hogy feladatba volt adva, hogy egyrészt keressük meg, mi az, ami minket személyesen a leginkább megérint, amihez kapcsolódni tudunk, másrész gyűjtsünk anyagot egy témakörhöz, amiből otthon  a diákoknak órát tarthatunk. Én a saját érzéseim figyelésében, a művészetre hangolódásban lubickoltam egész délelőtt, olyannyira, hogy a modern kori festményeken már végig kellett rohannom, hogy utolérjem a többieket. Bár nem óra anyaghoz kerestem képeket, de az anya gyermek kapcsolat ábrázolását sok képről, sok korszakból megörökítettem. Inspiráló és izgalmas feladat volt, ami azt hiszem,sok szempontból hasznos lehet minden embernek szakmájától függetlenül.

A múzeumi tapasztalatok mentén sokat beszéltünk arról, hogy a jelenlegi  iskolás generáció diákjait hogyan érdemes bevonni  a saját fejlesztésükbe, oktatásukba, hogyan lehet őket olyan tapasztalatokhoz segíteni, amin keresztül szinte észrevétlenül fejlődnek. Valószínűleg fontos elfogadnunk, hogy a világ változik, a technológiai fejlődés miatt nem át kell alakítani az oktatást, hanem egészen újra kell gondolni a célját és a mikéntjét. A kultúra, a civilizáció otthonossá tétele minden pedagógus, szülő, talán minden ember feladata, de ennek az eszközei nem mindig magától értetődőek. 

Összességében a kurzus sok gondolatot felfrissített, megerősített bennem, és a bevonódásról nagyon értékes saját tapasztalatot adott.

Ami pedig a saját magam, és a város megismerését illeti... A Casa Battló-ban (Gaudi egyik legkülönlegesebb alkotása, egy gazdag barcelona-i család számára) volt egy fontos felismerésem. Azt hiszem az az igazság, hogy nekem nem igazán tetszik Gaudi építészete, látom, hogy szép, értem, hogy a funkció és az ornamentika összekapcsolásában fantasztikusat alkotott, és ez tiszteletreméltó. Nekem mégis kicsit sok. Engem vonz a letisztultság, a természetesség. Mindenesetre erről nem Barcelona-ban fogok tanulni. A visszafogottság fogalmát ez a város nem ismeri, és ez rendben is van így. Mióta ezzel a tudással szemlélem a környezetem, az embereket, az épületeket, a kidekorált járdát, a túlcsorduló ornamentikát, kifejezetten élvezem. Ez egy számomra új világ, aminek a felfedezése izgalmas, és a tudat, hogy azért majd haza mehetek, a gátlásossabb, kicsit keserűbb, cinikusabb hazámba, ami mindezzel együtt a sajátom, nagyon értékessé teszi ennek a látogatásnak a még hátralévő napjait.