Iskolánk, a Budapesti Szent István Gimnázium az Erasmus+  pályázattal 22 mobilitást nyert 2015-16-ra, ennek részeként mint angol nyelvtanár két hetet tölthettem Angliában, Canterburyben, a kenti egyetem kampuszán, a Pilgrims nagymúltú tanártovábbképző intézetének „British Life, Language and Culture” című kurzusán. Ezt a tanfolyamot azért választottam, mert a csoportjaimmal a 11-12. évfolyamokon rendszerint a C1/C2 szintű nyelvvizsgákra készülünk, és erre a szintre kínált újdonságokat, érdekességeket a kurzus.

Vasárnap este érkeztem, és örömmel állapítottam meg, hogy az apartmanunkban egy lelkes kis nemzetközi csapat jött össze Csehországból, Németországból, Lengyelországból és ketten Magyarországról, akik olyan jól összebarátkoztunk, hogy a szabadidőnkben sokszor együtt mentünk várost nézni, kirándulni és egymás kurzusairól is kicseréltük tapasztalatainkat. Hétfő reggel a Pilgrims kis fogadóbizottsága a mi lakóhelyünkhöz közeli recepcióról elvezetett minket a kampusz egy távolabbi részén található épületbe, ahol a nagyelőadóban egy kis köszöntő beszédet hallgattunk meg, majd néhány bemutatkozást és technikai információt követően megkaptuk a folderünket, amelybe aztán két héten keresztül gyűjtögettük az anyagokat: cikkeket, amelyeket menet közben a témákhoz kapcsolódóan olvastunk, jegyzeteinket, melyeket az órák során készítettünk, a sokféle feladatot, amelyeken keresztül feldolgoztuk témáinkat. Most ezen dosszié felhasználásával igyekszem végigmenni a főbb témákon és azt is jelezni, hogyan, milyen módszerrel dolgoztuk fel azokat.

Naponta 6 órás volt maga a kurzus a trénerünkkel, majd további 2x2 óra szabadon választható délutáni-esti foglalkozáson vehettünk részt rendkívül változatos témákban (pl. „Kreatívan tanítani”, „Kritikus gondolkodásmód”, „Tanítás a művészeten keresztül”, „Improvizációs technikák a beszédfejlesztéshez”), melyek további ötleteket és inspirációt adtak a tanításhoz, és a tanfolyam végén egy kis kedvezményes könyvvásáron meg is lehetett venni jónéhányat azon könyvek közül, amelyekből ízelítőt kaptunk az esti szabad sávban.

Az első délelőtt további része a kurzusvezetőnkkel, Paul Davisszel („civilben” a canterbury-i egyetem oktatója) és csoporttársainkkal való megismerkedéssel telt, amely tevékenység a csoport-alakítás újabb ötleteivel is gazdagította módszertani tárházunkat (ruháink színe-stílusa, frizura hasonlósága, stb. alapján többféle kiscsoportba rendeződve kellett bizonyos kérdésekre válaszolnunk, először a nevünk történetéről, aztán országunkról).

A másfél órás ebédszünet után pedig 6 meghívott előadónkból az elsőt: egy fiatal nigériai származású, de már hat éves kora óta Angliában nevelkedő, közgazdászdiplomával rendelkező, most orvosi egyetemre készülő diákot. A vele való beszélgetésben sok szemszögből vizsgálhattuk a mai brit társadalmat: hogyan él, milyen jövőképe van egy mostani fiatal értelmiséginek, aki ráadásul pályát módosít, emellett színesbőrűként milyen tapasztalatai voltak az elfogadásról, beilleszkedésről, a nyelv megtanulásáról, hogyan éli meg kettős identitását, milyen a viszonya szülőföldjével, milyen folyamat vezetett a pályamódosításához, végül, hogyan képzeli el személyes életét 10 év múlva. Mindezen szempontok nagyon izgalmassá tették a beszélgetést, de hogy nyelvileg is a lehető legtöbbet profitáljunk, ezután a másfél órás szekció után a következő másfél órát a trénerünk és az általunk lejegyzetelt nyelvi érdekességek megbeszélésével töltöttük, és ez minden vendégelőadó után így zajlott. Ezeken a megbeszéléseken bőséges gyűjteményünk keletkezett a kollokviális nyelvi elemekből, szókapcsolatokból, összevetettük a különböző regisztereket, nagy figyelmet szenteltünk a ”politikailag korrekt” nyelvhasználatnak, de gyakran szóba kerültek a „tanult nyelvhasználat”, a „nemzeti akcentus”, az „RP”, az „estuary English” fogalmai, valamint a fiatalok és idősebb beszélők idiolektusa. A két hét során további meghívott vendégeink, akik valamilyen szempontból a brit társadalom egy-egy szeletét reprezentálták, a következők voltak: iskolaigazgató, szociális munkás, rendőr, egy munkanélküli leszázalékolt kétkezi munkás, valamint két, telefonos lelkisegély-szolgálatot nyújtó önkéntes.

A vendégelőadókon kívül voltak olyan órák, amikor tevékenységeinkből ötleteket meríthettünk, hogyan lehet játékos, élvezetes és a diákokat megdolgoztató módon a brit kultúrával úgy foglalkozni, hogy nyelvileg is sokat profitáljanak a diákok: pl. társasjáték készíttetése és lejátszása, újságcikkek különféle páros feladatokban való feldolgozása, valamint ezekkel játékos feladatok a különböző stílusok, tartalom szembeállítására, valamint történelmi-kulturális kvíz összeállíttatása-lejátszása.

Az óráink nagyon jó hangulatban, sok humorral fűszerezve teltek, pedig nem volt könnyű dolga trénerünknek: 16-an voltunk a világ különböző tájairól Japántól Angolán, Oroszországon, Spanyolországon, Szlovénián át Németországig (egy egész kis hamburgi különítménnyel), és Magyarországot is három különböző iskolából képviseltük. Meglehetősen aktív, beszédes csapat voltunk, úgyhogy tanárunk nagy tapasztalata kellett ahhoz, hogy az egymásra figyelésben, egymás meghallgatásában is fejlődjünk. Így tehát trénerünk módszertani és problémakezelési ötleteiből, a csoportdinamikát figyelembe vevő jó gyakorlataiból is sokat tanultam, és szeretném hasznosítani majd.

Természetesen a városnézés, Canterbury és a környék nevezetességeinek felkeresése is része volt a programomnak, hiszen a katedrális és az évszázadokon át zajlott zarándoklatok méltán tették híressé e történelmi városkát. Látogatható még az a zarándokszállás is, amelyet a legszegényebbek számára építtettek, akiknek nem volt pénzük szállásra és élelemre, mire Canterbury-be értek. A városka és környéke ideális helyszín volt a brit kultúráról tartott tanfolyamhoz elragadó régi házaival, kis, girbe-gurba utcácskáival, a normann vár romjaival, a Szent Márk templommal, mely a világörökség része, és már a katedrális és az apátság felépítése előtt szolgált az első keresztény királyné, Bertha számára kápolnául, és ahol Szent Ágoston kezdte meg igehirdetését, miután Angliába érkezett a pápa utasítására. Érdekes hétvégi kiruccanásnak bizonyult az osztrigafesztivál, amely a tengerparton, Whitstable-ben volt, mintegy félórás buszútra Canterbury-től. Néhány, többszáz éves pub felkeresése és az ottani viselkedési szokások megfigyelése tanárunk instrukciói alapján szintén része volt az angol kultúrával, szokásokkal való behatóbb ismerkedésnek.

Számomra ez az út sok szempontból rendkívül hasznos volt: nyelvtanárként természetesen elsőnek kell említenem a nyelvi hozadékát: a nyelv állandóan változik, és megmerítkezni az anyanyelvi környezetben időről időre nagyon fontos, mert sok új impulzust ad. A tanulásnak a nyelvi és a kulturális aspektusa nehezen is választható szét, ezen a tanfolyamon pedig különösen jól erősítette egymást ez a két elem a már említett módon. Ezek a friss élmények segítenek majd abban, hogy ezt diákjaim számára is közvetítsem. Mindezek a tapasztalatok számomra a nyelvtanításban segítenek megtalálni a prioritásokat, amelyek változnak az idők során, például az informalizálódás ilyen mértékű terjedése meglepett, és mivel kurzusunkon ez nagy hangsúlyt kapott, új irányba állította a figyelmemet, a tanításban a beszélt nyelv sajátos nyelvtanára és a gyors beszéd kódolásának tanítására még nagyobb súlyt kell helyeznem, úgy vélem. Másik fontos jelenség a multikulturalizálódás, ami jelentősen kitágítja a brit kultúra fogalmának értelmezését, a hagyományos brit szokások kezdenek háttérbe szorulni, főleg a nagyvárosokban, vagyis sokminden, amit a könyvekben találunk tipikus brit szokásként, alig követhető nyomon, hacsak nem vidéki kisvárosba csöppen az ember. Ez a tapasztalás is új irányokba fordítja a nyelvtanár figyelmét, és arra indít, hogy a nyelvórákon még több figyelmet szenteljünk az interkulturális nevelésnek.