2018 őszén, október 22-26 között Barcelonában vettem részt A drámajáték, mint eszköz a társas elfogadásban (A menekültek integrációjára, és kortársbántalmazásra is alkalmazhatóan). A kurzus a város szívében egy 1401-ben épült kórház tetőterében, a török  Utopia Education and Art Organization szervezésében, de a helyi Inca Catalunya kivitelezésében jött létre. Európai csapatunkat görög, horvát, német, lengyel hölgyek, urak alkották, kiegészülve jómagammal hazánkból. A tréninget két olasz, cirkusz és színház művészetben is jártas férfi vezette Stefano D’Argenio és Emanuele Nargi, hozzájuk csatlakozott alkalmanként egy táncos, amatőrszínész, helyi katalán idegenvezető is, Gloria Navarro. A színházi, „cirkuszi” előadásokkal, különböző csoportokat, akár terápiás céllal is működtető szervezet, egy fiatalos, lelkes profi csapat. Ezen a színtéren volt alkalmunk az egy hét alatt nekünk is elsajátítani, megismerni különféle játékokat, gyakorlatokat, komplex történeteket, a társas elfogadás, befogadás témakörében.

A drámapedagógiának, fontos, meghatározó szerepe van a gyerekek személyiségfejlesztésében. Egyfajta emberrénevelés. Nem recept, amitől varázsütésre minden azonnal megváltozik, és megoldódik, de hathatós módszer, mellyel jobban meg lehet nyitni a diákokat, ráébreszteni a körülöttük lévő makró, és mikró világra. Ezen az úton haladva minél árnyaltabban, pontosabban szeretném a gyerekeket segíteni az ön- és tárismeretben, a konfliktuskezelésben, történetek, játékok által is. Ezért esett választásom erre a kurzusra.

A barceloniai képzés akarva-akaratlan, aktualitást sem nélkülözve, a másik, illetve egymás elfogadásáról, az integrációról  szólt. A gondosan felépített kurzus, odavissza reflektálva, a témák, és az órák között, fokozatosan ébresztette rá a résztvevőket, hogy társismeret, nincs önismeret nélkül. Sok, és különféle „játékot” ismertem meg, hoztam haza magammal, amit a legtöbb osztályban ki is „próbáltam”, látható eredménnyel. Ezeknek az ötleteknek, gyakorlatoknak mai napig nagy hasznát veszem az óráim során.

Tettünk egy látogatást, egy bevándorlókat oktató iskolában, nagy hatást tett rám, az iskola külső, belső környezete, a módszer, ahogy Európa számos pontjáról, de  főleg Dél-Amerikából érkező spanyolajkú diákokat integrálják az új otthonukba.

Egy másik napon, egy antirasszista iskola vezetője érkezett hozzánk, néhány diákjával együtt. Ekkor ismerkedtünk meg Milton J. Benett: interkulturálisérzékenység-fejlesztési modelljével. Ebben a modellben kultúraként, nem csak a nemzeti kultúrákat értelmezhetjük, hanem a nemi, életkori, szakmai stb. vonalon megjelenőket is.  A modell az interkulturális kompetencia hat szintjét különbözteti meg:

1. Tagadás

2. Védekezés (Lenézés, Felsőbbrendűség, Önlebecsülés)

3. Minimalizálás

4. Elfogadás

5. Alkalmazkodás (Empátia, Pluralizmus)

6. Integráció

A gyakorlati, elméleti képzéseket kiegészítve, kulturálisan is a kurzus tematikájánál maradva, egyik délután a MACBA modern művészeti centrumban, az elnyomásban élő nemzetek küzdelmét (Spanyolország és Dél-amerikai országok a XX. században) bemutató képzőművészeti kiállítást tekinthettük meg – ahol most a képekhez, sokféle, különböző, megrázó, a menekültválsággal  kapcsolatos performanszt tekinthettünk meg.

Egy másik este, a  Teatro de Los Sentindos –ban (az érzékek színházában), egy eredeti, individuális, egyszemélyes színházi élményben lehetett részünk, ahol egyesével, húsz percenként egymás után – az Ariadné fonala rendhagyó előadásában, egy labirintusban, állomásról, állomásra, sokszor a vaksötétben tapogatódzva, jutottunk el különböző figurákhoz, helyzetekhez, eseményekhez, tapasztalatokhoz – ez a nagyon sajátos, különleges színházi élmény, részben egy komplex drámajáték gyakorlatnak is megfelelt, csak más eszközökkel, és úton, mint a hagyományos drámajáték – emellett, egy életre szóló élményt kaptam, ősi, archaikus, bensőséges tapasztalásokból.

Szakmai, és kulturális szempontból is nagyon gazdag két hetet töltöttem el a csodálatos katalán fővárosban.