Amikor 2015 februárjában megtudtam, hogy részt vehetek a projektben, madarat lehetett fogatni velem. Óriási lehetőség számomra – így gondoltam a dologra, hiszen akkor még nem is sejtettem, hogy a lehetőségből valóság lesz, a valóságból pedig gyönyörű emlékek és jól használható, kézzelfogható tudás marad. A megvalósulás főképp a Tudomány Nyelviskolának és Förster Anita projektkoordinátornak köszönhető, nagyon hálás vagyok a sok segítségért, amit nyújtottak.

Május végén hirdetett eredményt a Tempus Közalapítvány, ezen időponttól a napok szinte észrevétlenül elrepültek. Sok mindent kellett megszervezni, papírokat begyűjteni, szerződéseket aláírni. És elérkezett az utazás napja.

London Luton repterén szálltunk le, ami egy kicsit távol esik az utazásom célpontjától, Worthingtől, ezért előzetes tájékozódás után úgy döntöttem, hogy London városát az érkezés után feltérképezem. Miután csomagjaimat elhelyeztem, belevetettem magam a brit főváros látnivalóiba. Sok mindent sikerült megnézni, és természetesen nagyon sok mindent nem. De sebaj, gondoltam, visszafelé lesz még lehetőségem rá.

Worthingbe a Victoria pályaudvarról egy másfél órás vonatozás után, brightoni átszállással jutottam el. A vasútállomáson már várt a szállásadóm, így a hidegben, szélben és esőben könnyen és gyorsan „haza” értem. Viviane, a host lady-m egy nagyon kedves és mindenre nyitott hölgy, aki már az első pillanattól családtagként kezelt engem. (Erről egy kicsit később.)

Nagy várakozással tekintettem az első nap elé, kicsit aggódtam, hogy a nyelvi szintem nem lesz megfelelő. Hamar kiderült, hogy nincs félnivalóm. A csoporttársaim kedvesek voltak, jól ment a közös munka. A 10 napos képzés alatt öt tanárunk volt, egytől egyig nagyon felkészült, jó szakemberek. Mivel teljesen különböző életkorú és érdeklődési körű oktatókkal dolgoztunk, általuk az élet minden területéről gyűjthettünk információkat.

Az iskola nagyban megkönnyítette a tanulók dolgát. Az első tanítási napon még kissé bizonytalan, ténfergő kisdiákokból nagyon gyorsan magabiztos hallgatókká váltunk. A tankönyveket mindenki meg tudta venni még az első óra előtt, pedig a létszámot látva azt gondoltuk, hogy órákig fogunk sorban állni. Minden új hallgató kapott egy kártyát az iskola adataival és egy sürgősségi telefonszámmal baj esetére. A szállásért/elhelyezésért felelős két munkatárs mindenben segítséget nyújtott annak, aki azt kérte. Mivel én nagyon messze laktam az iskolától, busszal kellett közlekednem. A buszbérletet megvehettem az iskolában, és még kedvezményt is biztosítottak az árából.
Sok hasonlóságot véltem felfedezni a CES és a mi iskolánk (Tudomány Nyelviskola) jól működő szervezési folyamatai között, néhány újonnan megismert dolgot viszont szeretnék beépíteni.

A kurzus számomra nagyon hasznos volt, az előírt tananyagon (nyelvi fejlesztés, szókincsbővítés, kiejtésjavítás és a többi) túl olyan ismereteket is szereztem, melyeket könnyen hasznosíthatok a munkám során. Oktatóink nem szárazon, kizárólag könyvből magyarázva tanítottak minket, sokkal inkább egy nagy játék volt az egész. Dolgoztunk párokban, kis- és nagy csoportokban, dramatizáltunk és esszét írtunk, gyűjtőmunkát végeztünk, könyvtárat és számítógépet használtunk. A legjobb gyakorlat az volt, amikor egy olyan üzletet kellett felépítenünk – teljes üzleti tervvel és megvalósíthatósági leírással –, melyre újdonsült milliárdos tanárunk biztosan adna pénzt. (ÉÉÉÉS, nyertünk, az én ötletem nyomán megvalósulhatott egy pénzügyi intelligenciát oktató magániskola).

Az iskola szabadidős elfoglaltságról is gondoskodott, előre kiírt programok és kirándulások közül lehetett válogatni, én mégis inkább egyedül fedeztem fel a környéket, illetve saját szervezésben kirándultam, bár az első napon a Worthing belvárosát és a látnivalókat bemutató túrán én is részt vettem.

Azért nem választottam az iskola által kínált programokat, mert háziasszonyom, Viviane, mindenben a segítségemre volt. Nem csak szobaadóm, de társalkodónőm, idegenvezetőm és személyi asszisztensem is lett, életre szóló barátság alakult ki kettőnk között. Javaslatára fedeztem fel (kocsival elvitt) a Worthingtől nem túl távol eső, igazi angol kisvárost, Chichestert, az egyik legszebb dél-angliai tengerpartot, West Witteringet, barátja farmján megtanultam a krikett nevű angol ütős labdajátékot (nagyon népszerű kikapcsolódást biztosító játék, amelyet elsősorban a Brit nemzetközösség országaiban és Franciaországban űznek). Jártunk Brightonban és Portsmouthban is.
A megérkezésem hetében a szomszédban születésnapi party-t tartottak és mi sem volt természetesebb, mint hogy Viviane- nel együtt engem is szeretettel láttak. A grillezés közben mindenkinek volt kérdése hozzám, érdeklődőek, nyitottak voltak felém. A legmeghatóbb élményem pedig a francia forradalom évfordulójának megünneplése volt. Viviane édesanyja francia származású, minden év július 14-ét megünnepli. Elautóztunk hát a nem messzire lévő otthonába és szűk családi körben (tizen voltunk) és egy pohár borral köszöntőt mondtunk. Nagyon érdekes történeteket meséltek a családról a régi és a közeli múltból.

Minden ember életében vannak olyan mérföldkövek, melyek meghatározzák későbbi életét. A Worthingben eltöltött két hét számomra ilyen mérföldkő. Az ez idő alatt megszerzett tudás beépült, a munkám során sok mindent fel tudok használni, és még motiváltabb lettem a tanulásra.